Az első könyvértékelésem, avagy a szellemekkel csak a baj van

Sziasztok!
Nem erről a könyvről akartam az első könyvértékelést csinálni, mert úgy volt, hogy az előző olvasmányomról is fogok, de így alakult. Szóval most lássuk ezt a szépséget: Kae Westától A démon és a papnőt!

Vajon fellobbanhat-e a szerelem ennyi küzdelem között?

Mortua egy vidám, szeleburdi papnő.
A szellemek kegyeltjenként mindene megvan, amire vágyik: sikeres küldetések, igazi barátok és harcostársak, és úgy tűnik, lassan az első szerelem is rátalál...

Ám ekkor váratlanul berendeli a vezetőség, és olyan események sűrűjébe kerül, melyekre álmában sem számított volna. Ráadásul egy szemtelen démon lesz a társa. A kalandok egyre sötétebbé válnak. A szellemek egész életében mellette álltak - de mi történik, ha most nekik van szükségük őrá?

Valian, az ifjú démon önmagával és múltja rémségeivel küzd, és bármit megtenne a lelke nyugalmáért. Úgy tűnik, a szellemek követői között végre megnyugvásra lelhet, de a múlt berögződései itt is tovább kísértik. Vajon tényleg hiába próbálja megtagadni vérszomjas természetét, vagy alattomos csapdába csalták?
Mit akarhat tőle a Szárnyas Korona Lovagrendjének nagymestere, és mit a vörös köpenyt viselő, tiltott mágiát űző varázstudók?
Mire megy ennyi ellenséggel szemben, ha az oldalán csupán egy idős rendházfőt, egy gyanúsan viselkedő lovagot és egy éretlen papnőt tudhat?

A szellemek legyenek minden régi és új olvasóval!

Ha röviden akarnám leírni érzéseimet ezzel a könyvvel kapcsolatban, annyit mondanék, hogy imádtam. Az egész olyan volt, mint egy remekül kidolgozott, varázslatos mese, hihetetlenül élő karakterekkel, remekül kidolgozott háttérvilággal, és bizony csavarokkal. Nagy kedvenc lett.
De szedjük csak egy kicsit jobban szét a történetet.

Borító és fülszöveg
Kezdjük rögtön a külcsínnel. A borító nekem nagyon tetszik, remekül kihangsúlyozza a két főszereplő közötti kontrasztot, és összességében szép látvány. Ami szerintem nem annyira szép, az a démon ruháján kis foltokban kidudorodó borító, vagy nem is tudom, hogy fogalmazzam ezt meg. Először azt hittem, a kötet hibája az egész. De ez egy egészen kicsi apróság, és igazából nem ront az összképen.
A fülszöveget én korrektnek érzem. Sajnos nem egyszer találkozni olyan könyvekkel, ahol a fülszöveg vagy túl sokat árul el a történetből, vagy pedig egyáltalán nem arról szól, mint maga a könyv. Itt azonban egyik sem történt meg, bár nekem kicsit túlzásnak tűnt ennyire kihangsúlyozni az elején a szerelmi szálat, amikor a történetben nem (csak) ez állt középpontban.

A stílus
Az írónő stílusa egyszerűen magával ragadó, a történet már az első néhány oldalon beszippantott, és a kellemes leírásokkal még a lassabban csordogáló jeleneteken (amelyekből egyébként nem volt sok) is egy cseppnyi unalom nélkül eveztem keresztül, ami igazi ritkaság.

A történet
Ugyan a történet kicsit lassan kezdődött, de egy percig sem unatkoztam. Az elején éppen elég időm volt megismerni a karaktereket, mielőtt az igazi izgalmakra sor került volna. Ami a regényben érdekes és igencsak egyedi volt, az a közepén lévő hatalmas csavar, ami egészen új irányt adott az eseményeknek, és teljesen más megvilágításba helyezett karaktereket (különösen egy bizonyosat...). De meglepetésekben ezen kívül sem szenvedhetünk hiányt, és azt senki sem állíthatja erről a könyvről, hogy kiszámítható lenne.
A javarészt egy szálon futó cselekmény aztán a végére sok kis cselekményszálra bomlik, hogy elképesztő fordulatok és jelenetek örvényében egyesüljön újra.

A karakterek
Lehetne a történet akármilyen jó, de mit érne kidolgozott, érdekes és élénk karakterek nélkül? Ezekből szerencsére van itt bőven!
A női főszereplő, Mortua olyan, amilyen a fülszöveg is mutatja: szeleburdi. Mégis tele van meglepetésekkel, az egyik pillanatban egy vidám gyerek, a másikban pedig bölcs, vagy épp merész, ha úgy hozza a szükség. Tipikusan az a karakter, akit nem lehet nem kedvelni.
Valian ellenben már keményebb dió az ellentmondásos viselkedésével. Számomra valamiért már kezdettől fogva szimpatikus volt ez a tipródó jellemű démon, de egyes tettei kicsit elbizonytalanítottak, ami a jó szándékát illeti. Ő volt az a karakter, akiért leginkább szurkoltam, hogy a története boldog véget érjen.
Ezzel szemben Lyr Ascovadóról szinte a végéig fogalmam sem volt, hogy mit gondoljak. Nem gyanakodtam ugyan rá olyan intenzitással, mint Mortua, de nem is éreztem Valianhoz hasonlóan egyértelműen barátnak. Neki voltak a legnagyobb titkai, és benne lakoztak (jó, talán Valian után) a legnagyobb ellentmondások, de a történet végére ő is a helyére került.
Végül pedig az utolsó karakter, akit szeretnék külön megemlíteni, az Loghor ihn Mortenor. Ez a bekezdés pedig erősen spoileres lesz.
Még a könyv olvasása előtt elkezdtem nyomon követni az írónő Facebook-profilját, és itt olvastam néhányszor a nagymester nevét. Már nem emlékszem, mit olvastam róla, de kétlem, hogy lett volna bármilyen komolyabb jellemzés, vagy cselekedet, ami alapján véleményt formálhattam volna a karakterről, ennek ellenére valamiért kezdettől fogva szimpatikus volt. Éppen ezért ért hatalmas csalódás, amikor a történet kezdetén egy ellenszenves, gonosz férfinak ismerhettem meg. Annál nagyobb volt viszont az örömöm, amikor kiderült, hogy egész idő alatt nem volt önmaga. Bevallom, az a csavar volt a pont, amikor kedvencemmé fogadtam a könyvet (és természetesen kedvenc karakteremmé Loghor nagymestert). És hajajajj, hányszor megfogadtam már, hogy nem fogok kedvenc karaktert választani. Mert igen, természetesen mindig az én kedvenc karakteremet ölik meg. Ez csak természetes.

A befejezés
Amit tudni kell rólam, hogy a befejezésekre alapvetően nagyon kényes vagyok. Ha csak egy fél cselekményszál nem zárul le rendesen, vagy csak az egyik szereplő sorsa ér véget valamilyen igazságtalan és váratlan fordulattal, már húzom a számat. Ebben a könyvben azonban szerencsére semmi ilyen nem volt, bár sokáig aggódtam, hogy ezt a helyzetet hogy lehet úgy megoldani, hogy az jó legyen, végül egy remek megoldással minden a helyére kerül (gondolok itt persze főként a kedvenc főhőseimre...).

Összességében egy pazar élményt nyújtó, remekül kidolgozott fantasyt olvashattam, abszolút hozta az elvárásaimnak megfelelő szintet, és kellemes, egyedi hangulatának köszönhetően kedvenceim közé fogadtam. Bátran mondom, hogy ez a kötet nálam ötből öt csillagot ér, és mindenkinek nyugodt szívvel ajánlom. Aki szereti az ilyen könyveket, annak azért, aki pedig nem szereti, annak azért :)

Ennyi is lenne, amit erről a könyvről mondani szeretnék. Ha olvastátok a könyvet, és megosztanátok róla a véleményeteket, bátran írjatok kommentet!

Üdv,
Ametiszt

Januári hónapösszegzés

Sziasztok!

Úgy gondoltam, lehetne egy ilyen állandó bejegyzéstípus, amelyben minden hónap elején összefoglalnám, hogy mi történt velem az előző hónapban.
A szempontok pedig:
 #1: Elolvasott könyvek
 #2: Beszerzett könyvek (mivel rengeteg e-könyvet és kölcsönkönyvet olvasok, ebből sajnos nem lesz sok)
 #3: Blogbejegyzések
 #4: Egyéb említésre méltó események
és végül pedig
 #5: Terveim a következő hónapra

Szóval, kezdjünk is neki!

 #1: Elolvasott könyvek
Januárban négy könyvet fejeztem be (ez tőlem egy elég átlagos teljesítmény, általában egy könyvet durván egy hét alatt olvasok ki). Az elsőt, Chritopher Paolini Eragonját még decemberben kezdtem el. Ez egy sárkányos fantasyregény, tündékkel, törpékkel, mágiával, meg mindennel, ami kell. Bár voltak fenntartásaim a könyvvel kapcsolatban, olyanokat olvastam róla, hogy A Gyűrűk urából és innen-onnan összeszedett elemekből összetákolt vacak, kellemeset csalódtam benne, és összességében egy korrekt, izgalmas regény volt, kisebb logikai bakikkal, de nagyon szerethető karakterekkel és egy érdekes világgal. Alig várom, hogy végre eljussak a második részig, biztos vagyok benne, hogy tartogat még meglepetéseket. Összességében én 5-ből 4,5-re értékeltem, ami nálam már a nagyon jó kategória.
Ezután nekiláttam a karácsonyi ajándékomnak, Dan Wellstől a Partials - Részben embernek, a Részlegesek trilógia első részének. Régóta érdekel a történet, Dan Wells munkásságát mindenki dicséri, úgyhogy nagy elvárásokkal álltam a regénynek - és nem is csalódtam. Hihetetlenül pörgős, izgalmas disztópia, remek alapötlettel, egy elszánt, önzetlen hősnővel, és annyi csavarral, hogy ha jósnő lennék, se tudtam volna kitalálni a végét. Rövid idő alatt megszerettem az író stílusát, a könyvet 5/5-re értékeltem, és a kedvenceim sorát is bővítette. Bátran ajánlom minden disztópiarajongónak!
Azután a másik karácsonyi ajándékomnak, Veronica Roth Négyesének estem neki, ami A beavatott trilógia kiegészítő kötete. Erről már sajnos kevesebbet tudok áradozni. Azt tudni kell rólam, hogy számomra A beavatott trilógia volt eddig az egyik legnagyobb csalódás. Az első két részt imádtam - annak ellenére, hogy számomra az írónő stílusa mindig kicsit száraznak tűnt - és a harmadiknál is faltam a sorokat, egészen a végéig. És akkor itt ki is tennék egy hatalmas SPOILER táblát. Aki még nem olvasta a trilógiát, tekerjen le a csillagos részig.
A trilógia minden hibája ellenére remek üzeneteket közvetített, komoly társadalomkritikaként is megállta a helyét, és minden megvolt benne, ami egy jó disztópiába kell, erre az írónő mit tesz a végén - megöli a főszereplőt. Oké, én értem, hogy azt akarta üzenni, hogy a jó ügyért meghalni hősiesség, meg minden - de nem ez jött le belőle. Nem, a könyv azt ordította kárörvendve a képembe, hogy teljesen mindegy, ha jót akarsz tenni az emberiséggel, mert te úgyis csak rosszul jöhetsz ki belőle. Azzal az utolsó negyven oldallal Veronica Roth eldobta az egész gondosan felépített hátteret, minden apró üzenetet, és közölte velem, hogy elmehetek a fenébe. Hát köszönöm szépen, ebből nem kérek. Azon kaptam magam, hogy az egész trilógiát megutáltam, a harmadik rész háromnegyedéig imádtam az egészet. De miután megkaptam a Négyest karácsonyra, úgy gondoltam, adjunk egy esélyt neki.
***
Hát, így álltam neki az olvasásnak. Igazából a könyv nem lett volna rossz, ha nem úgy kezdek bele, hogy tele van vele a hócipőm. Sok helyen kiegészítette az eredeti történetet, és tényleg megtudtunk pár érdekes dolgot Tobias múltjából, de én nem éreztem azt, hogy akkor most megvilágosodtam. Olyan semmitmondó volt az egész. Jó, tudom, hogy csak azért vagyok ilyen lesújtó véleménnyel az egészről, mert csalódtam az írónőben, de nekem kicsit úgy tűnt, mintha az egész pénzhajhászás lenne. Ettől eltekintve korrekt könyv volt, tényleg, de sajnos csak 3,5-re tudtam értékelni. Tudom, tudom. (Egyébként nyugodtan olvassátok el, mert tényleg jó, csak én túlzott ellenszenvet táplálok az egész történet iránt, azért vagyok ilyen utálatos.)
Ezek után kicsit szebb vizekre eveztem Cassandra Clare Mennyei tűz városa című regényével, ami A Végzet ereklyéi sorozat hatodik, befejező része. Azt hiszem, tavaly kezdhettem el a sorozatot, és az elejétől fogva imádtam. Ugyan az első könyv, a Csontváros első harmada még kicsit olyan volt, mintha a Harry Potterből, a Twilightból és még néhány hasonló regényből lenne összerakva, de szerencsére hamar levetkőzte ezt az érzést. A háttérvilág érdekes és korrektül kidolgozott, a szereplők nagyszerűek, és ez az utolsó rész... méltó befejezése volt a fantasztikus sorozatnak. Az utolsó százötven oldal olyan érzelmi tűzijáték volt, hogy azt sem tudtam hirtelen, kiért aggódjak, kinek szurkoljak. Az egész könyv tele volt csavarokkal, és annyi szálon futott a cselekmény, hogy azon kaptam magam, hogy azon izgulok, hogy mindegyik szépen el legyen kötve a végére. De persze hiába aggódtam, mert a lezárás is fantasztikus lett - persze azért maradt egy kilógó cérnaszál, ami összeköti a sorozatot a jövőben készülő trilógiával, amit szintén nagy odaadással várok. Cassandra Clare, szereztél magadnak egy rajongót! A könyvet természetesen 5/5-re értékeltem (azt hiszem lassan rájöhettek, vagy ha még nem jöttetek rá, akkor megmondom: a jó könyveknek elég könnyű szívvel osztogatom az 5 csillagot).
Ezután egy újabb könyvbe kezdtem bele, de mivel abból még hátravan úgy hatvan oldal (egy kicsit elcsúsztam vele az utóbbi néhány napban) ezért az már csak a februári összegzésbe kerül bele, illetve pár nap múlva lehet hogy olvashattok majd róla egy rövid kritikaszerűséget.
Ennyit az első kategóriáról. Nyugodjatok meg, a többi sokkal rövidebb lesz!

 #2: Beszerzett könyvek:
A január egy jó hónap volt számomra, mert végre elkölthettem a karácsonyra kapott könyvutalványokat, így három szép új könyvvel is gazdagodtam, amelyekre régóta vágytam.
Az első A démon és a papnő Kae Westától, ami nemrég jelent meg a Könyvmolyképző gondozásában egy magyar szerző tollából. Mivel könyvmolyképzőmániás vagyok, és tavaly megfogadtam, hogy igyekszem többet olvasni magyar szerzőktől, ráadásul Kae Westától már volt szerencsém olvasni egy kisregényt az Aranymosás oldalon, egyértelmű volt, hogy a polcomon fog landolni ez a könyv. Biztos vagyok benne, hogy imádni fogom!
A következő két könyv disztópia, amelyeket nem kaptam meg a karácsonyi listámról. Az első szintén Könyvmolyképzős, ráadásul nagyon régóta várólistás. Ez pedig nem más, mint Marie Lutól a Legenda. Annyi jót hallottam erről a könyvről, és Molyon is olyan jól van értékelve, hogy már alig várom, hogy elolvashassam.
A harmadik könyvre pedig az egyik kedvenc magyar írónőm, Kemese Fanni egyik Facebook-bejegyzésében figyeltem fel, ez pedig Lauren DeStefanotól a Hervadás. A történet azonnal elnyerte a tetszésem, úgyhogy nagy várakozással nézek a könyv elé.

 #3: Blogbejegyzések:
Januárban kettő darab blogbejegyzésem volt, bár ez a kettő két nap alatt, mi szerintem egész jó teljesítmény. Az Eligazító ametisztmusból amolyan bemutatkozó bejegyzés volt, amiben a bloggal kapcsolatos terveimről írtam, a Kedvenc könyvtípusaimban pedig - ahogy a cím is mondja - a könyvkategóriákról beszéltem.

 #4: Egyéb említésre méltó események:
Hát, nem tudom, mi érdekelhetne titeket az unalmas életemből. Mondjuk, hogy létrehoztam egy blogot? A címe thewellreader.blogspot.hu.

 #5: Terveim februárra:
Először is mindenképpen szeretném elolvasni a januárban beszerzett könyveimet, amik szégyenszemre álldogálnak a polcomon már két hete. (Pontosabban fekszenek, de ez lényegtelen.) Illetve, ahogy már az előző bejegyzésben is említettem, úgy gondolom, eljött az ideje, hogy behatóbban is megismerkedjek a sci-fikkel, ezt pedig Orson Scott Card Végjátékával kívánom elkezdeni még februárban.
A bloggal kapcsolatban pedig szeretnék legalább négy bejegyzést hozni, bár még csak az elsőről tudom, hogy milyen lesz. Na mindegy, majd improvizálok valamit!
Ezek nem teljesíthetetlen célok, sőt, egészen reálisak. Remélem, be is fogom tudni majd tartani őket. Hát, jövő hónapban meglátjuk.

Hamarosan új bejegyzéssel jelentkezem, addig is viszlát!
Ametiszt